Gondolkodtam azon, hogyan is tudnám magamat bemutatni pár mondatban, de őszinte leszek: nem jutottam semmire. De nem azért, mert nincs mit elmondanom! Hanem azért, mert az életem olyan, mint egy kisregény: tele változatos történésekkel, izgalmas kalandokkal, színekkel, barátokkal, zenével, változásokkal, lendülettel, szerelemmel és szeretettel, ragyogással, pörgéssel-forgással…
Annak idején, amikor a pályaválasztásra került sor, még nem igazán tudtam, mit szeretnék csinálni a nagyvilágban. Ma már tudom, hogy azért, mert nem is ismertem azt a bizonyos nagyvilágot. Még ma is van mit tanulnom róla! Az első lépéseimet –amelyek végül 10 évre nyúltak –, pályakezdőként a közigazgatásban tettem meg, főként Budapesten majd Pakson. Rendkívül sok kollégám volt és van, akinek köszönhetem a mai tudásom, a megszerzett tapasztalatokat. És bár jó páran már nem részei az életemnek, mégis emlékük és szavaik örökre elkísérnek.
2018 őszén tértem le a közigazgatás útjáról és kezdtem el dolgozni a versenyszférában, ahol a mai napig vagyok. Ebben az évben csöppentem bele az esküvők forgatagos, gyönyörű világába is. Kissné Klárinak és a Klári Design csapatának köszönhetően egyre többet tanultam a virágokról, a különböző anyagokról, a díszítés és a dekorálás lehetőségeiről, technikáiról. És bár akkor még azt gondoltam, virágkötőként szeretnék új tapasztalatokat szerezni, mára ez az elképzelésem megváltozott. Minél több esküvőn díszítettünk, vagy vettünk részt, egyre több emberrel, szolgáltatóval ismerkedtem meg. Számos pár legszebb pillanatait élhettem át a kulisszák mögül, és figyelhettem az események sorát a legapróbb részletektől a legnagyobbakig. Hallgattam a ceremóniamestereket, vőfélyeket és az anyakönyvvezetőket. Valószínűleg ekkor mozdult meg bennem valami, csak még nem tudtam akkor még, hogy mi az, és mikorra forrja ki magát.
A párom 2019. december 14-én, a 33. születésnapomon egyszercsak megkérte a kezem. Sok szempontból az volt addigi életem legszebb napja. A legjobb, és amit soha nem felejtek el, az a párom szemének a csillogása és az az egy szál vörös rózsa, amit kaptam tőle. (Még ma is megkönnyezem.) Elhatároztuk, hogy 2020. szeptember 19-én házasodunk össze, és el is kezdtük szervezni az esküvőt, de az élet hozott egy váratlan fordulatot. Márciusban elindult a pandémia – akkor még nem tudtuk, hogy – első hulláma. Sok pár szenvedett kárt emiatt, de reménykedtünk, hogy mi nem fogjuk ezt átélni. Sajnos úgy alakult, hogy végül nekünk is le kellett mondanunk az esküvőnket, és áttenni egy új időpontra (amit szintén bizonytalanság övez). Nem tudnám szavakba önteni azt az elkeseredést, csalódást a világban, amit akkor átéltünk. És nem csak mi, hanem a barátaink, a családtagjaink.
A vigaszt ebben az időben két dolog adta számomra. Az egyik a párom volt, aki bástyaként óvott és tartotta benne a lelket annak ellenére, hogy őt is megviselte a közös döntésünk. A másik pedig, hogy a tavaszi őrület után az élet kinyitott egy ajtót számomra, amin úgy döntöttem, átlépek. A járvány pozitív hozadékaként bizonyos képzések elektronikusan, távoktatásban is elvégezhetővé váltak, és a Prestige Oktatási Stúdió meghirdette online szertartásvezető-képzését. Az oktatás szeptemberben indult, és bár nagyon nehéz volt úgy készülni, tanulni, szöveget írni egy párra, hogy közben a saját esküvőnket lemondtuk, még is ez adott erőt. Minden pillanata élmény volt számomra és egyre jobban megerősített abban, hogy ezt kell csinálnom. Ebben kiteljesedhetek, és amikor a párok szeretnék, bárhol, bármikor olyan élményben részesíthetem őket, ami örök életre elkíséri őket. És bár amit én adok, csak szavak, még is hidat képeznek önálló és közös életük között, melyre az első lépést úgy tehetik meg, ahogy azt elképzelték. Így váltam szertartásvezetővé.
